Budapest, Pozsonyi út 22.
Bővebben:
Zenei tanulmányokat folytatott, de abbahagyta. Jobban vonzotta a sajtó. Újságíró lett. Eleinte a "Nemzet", azután a "Pesti Hírlap" és a "Pesti Napló" munkatársa lett. Dolgozott az "Élet" című lapnak is, melyet Vikár Béla szerkesztett. 1890-ben a katonai szolgálat elől Franciaországba költözött. Ott, majd Londonban élt, közben a Magyar Hírlapban publikált. Csak 1906-ban költözött haza. 1908-ban csatlakozott a Nyugathoz.
Műveinek témája általában a gyorsan polgárosodó Magyarország társadalmában felmerülő új konfliktusok megragadása. Ma már gyakran modorosnak ható írásait az intenzív zenei hatások, bizonyos romanticizmus jellemzi. Nagyszerű novellái mellett igazi sikereit a – mind a mai napig játszott – színműveivel aratta.
Első művei a 19. sz. végi francia naturalizmus hatását mutatják, majd a 20. sz. eleji szecesszió nyomán egyre erősebb zeneiségű s mind szeszélyesebbé és modorosabbá váló, stilizáltan romantikus nyelvet alakított ki. Fő törekvése olyan költői nyelv kiképzése volt, amely zeneileg hat, de túlzásai sokszor öncélúvá tették ezt az igyekezetét. Pályája kezdetén konzervatív, arisztokratikus póz jellemzi műveit. A feudális erőkkel, hagyományokkal szemben álló polgárság hangját szólaltatja meg társadalmi problémákat feszegető írásaiban. Az I. világháború borzalmai, majd az ellenforradalmi viszonyok hatására valamivel élesebbé válik kritikája, olykor gúnyosan ábrázolja a vidéki és a fővárosi polgárság életét. Tehetséggel művelte a novellát, de leginkább drámáival aratott sikert. Ezek sorában is első helyen áll a Habsburg-trilógia.
Az 1939-es törvények miatt darabjait nem játszhatták többé, a jobboldali sajtó támadásainak céltáblájává vált, még az utcán is tüntettek ellene. A háború előrehaladtával egyre megtörtebb lett, teljesen visszavonult. Testvére, Szomory Emil Szent István körúti lakásáról a nyilasok egy Pozsonyi úti védett svéd házba hurcolták. Szomory Emil haláltáborba került, ő maga pedig állítólag éhen halt. „Vége nemsokára az egésznek – mondta Szomory Dezső – én érzem és érzem azt is, milyen tehetségtelen dolog volna meghalni az utolsó negyedórában...”
(Füsi József naplójából)